Így telnek napjaink ...

Ugyan még adós vagyok a hétfői kirándulás posztjával, de itt a jó alkalom, hogy utolérjem magam. Ezért ugyan nem túl hosszan, de tájékoztatlak benneteket arról, hogy mióta hétfő délután úgy nekikeseredett, hogy Sydneyig zavart minket, azóta sem átall esni és zuhogni és záporozni és ömleni. Még jó, hogy itt van egy köpésre az óceán, és van hova folyni a víznek. A belsőbb területeken meg pláne örülnek az aussie-k, mert legalább nincs szárazság és erdőtüzek. 

Aztán meg jó is, hogy esik, mert ha nem lehet kimozdulni, akkor az ember ül a számítógép előtt és írja az OTDK-ját. Vagy a blogot.

Vasárnap reggel gyorsan írtunk egy posztot a sátorból, hogy nyaralunk és nincs internet (ez utóbbi ugyan paradoxon, de kit zavar). Aztán gyorsan ledzsaltunk a tengerpartra reggelizni, bár a szél majdnem elfújta a konzerveket. Megnéztük a vasárnapi piacot, ahol tojást, zöldséget, könyvet, dísztárgyakat és úgy általában mindent lehet kapni - még thai masszázst is -, majd megkerestük a marha hosszú mólót. Igazán impozáns. A parton (pontosabban tengeren és szárazföldön egyaránt) épp vízimentő-verseny folyt, amin 8-14 éves gyerekek (még csak ún. kadétok) vettek részt, és nagyon komolyan vették! Ennyit a társadalmi felelősségvállalásról. 

Majd átballagtunk a vészmadarak szigetére (Muttonbird Island), ahol vészmadarat ugyan egyet sem láttunk, de a kilátás gyönyörű volt. Ha az ember Coffsban jár, muszáj megnéznie az esztétikailag ugyan vitatható, ám helytörténetileg alapvető Big Bananát, a Nagy banánt. (Ezen a területen vállalkozó kedvű ausztrálok a múlt században banántermesztésből terveztek megélni, ami kezdetben nem volt túl jövedelmező. Aztán megépítették a vasutat, és akkor fellendült a banánipar. Jelenleg Ausztrália egy csomó gyümölcsöt importál, de banánt nem. Másrészt a Big Banana Ausztrália további nagyjainak - avokádó, ananász, mangó, rák, pisztráng, merinói juh! - soraiba tartozik.) A - magától értetődően - banán alapú finomságokat kínáló büfé után rögtön a cukorkaboltba tepertünk, ahol a cukorkáknál is érdekesebb volt nézni, ahogyan készülnek.

A nagy banánozás közben el is ment az idő, úgyhogy a botanikus kertről lemondtunk, inkább bevásároltunk a vacsorához. Annyit szemeztünk már a barbecue-sütőkkel, hogy ki kellett próbálnunk. Vacsi után pedig még nem volt vége a napnak: obszervatóriumba mentünk! Az időjárás ugyan nem volt túl kegyes, ennek ellenére láttuk a távcsőben a Jupitert, gyűrűkkel-holdakkal együtt! A távcsövezés után (helyett?) tartott előadás alatt Bálint jól kialudta magát, úgyhogy este 10-kor még kedve szottyant sétálni egy órácskát. Velem.

 Elmentünk nyaralni. Nincs net, nincs térerő csak nyugalom és gyönyörű tájak...            Amíg vissza nem jövünk és el nem kezdünk blogot írni: pár kép                              Sajnos hamarosan visszatérünk... :(

Mivel az eső előző nap jelentősen behatárolta lehetőségeinket, ezért ma újra Dorrigónak vettük az irányt. Először is találnunk kellett az erdő közepén egy konnektort, mert csak útközben vettük észre, hogy a fényképezőgépünk memóriája megtelt. Hát nem kellett sokáig keresni. Amíg ültünk és várakoztunk, én meg levelet írtam nektek, letelepedett mellénk egy busznyi nyugdíjas kalandor. Nagyon kedvesek voltak, és ripsz-ropsz meglett az ebédünk is, desszerttel. Szerettem volna képet csinálni róluk, de ugye technikai okokból nem tudtam. Aztán teli hassal és rengeteg felszabadult tárhellyel indultunk tovább a Never Never (Soha Soha) kirándulóhely felé. Gondoltam, kicsit baljós neve van, de a hely nem az. Mivel az erdő alja tele volt piócával (és ezen még egy gumicsizma sem feltétlen segít) inkább feldobtuk a függőágyat - amit ismételten köszönünk, nagyon szeretjük! -, süttettük a hasunkat és sziesztáztunk.

Visszafelé egy rakás képet készítettünk a magukkal ragadó jacarandákról. (A Cukorsüveg utca kertjében is virágzik már egy, csak a mindennapos zuhé sorra leveri a virágokat.) Késő délután érkeztünk Coffs Harbourbe, ahol feltérképeztük a másnapi meghódítanivalókat, majd feldobtuk a sátrat a legnagyobb tengerparti kempingben és elmentünk vacsorázni egy olasz étterembe. 

No, hát ahogy mondottam volt, Bellingen gyönyörű. Ezért is történt, hogy másnap nem álltunk odébb, hanem bevettük magunkat a városba. A svájci pékségben vásárolt reggeli elfogyasztása közben (a képen az a fura pöttyös az maracujás süti) néztük, ahogy a helyi tanerő a stabil oldalfekvést oktatja lelkesen, és hogy ne koszolja össze a rosszul skartoló önkéntes ruháját, áttereli a csoportot a fűről a betonra. Majd mivel útba esett jövet-menet a mentőállomás, szóba elegyedtünk Jasonnel, a szolgálatban lévő mentőtiszttel, akit láthatólag nagyon boldoggá tett, hogy a munkájáról faggatják. Tőle megtudtuk, hogy a betegeket a bellingeni kórházba viszik - na igen, a 2600 lakoshoz dukál a kórház -, így azt is megnéztük. Jobb, mint a koalakórház (36 ágyas akut osztály , 24 órás sürgősségi, röntgen, szülőszoba, gyermekrészleg, fizioterápia), úgyhogy a kiskunhalasiaknak ezt már el sem meséljük. Végigmentünk a főutcán, betértünk a nagyÁba, meg valami hippiboltba, ahol indiai füstölőtől ír tündéreken át a műanyag buddháig mindent lehetett kapni. Pl.  sárga csíkos nadrágot (ezt Manó kapta) meg szép zöld ruhát is (ezt én kaptam).

Bellingen csodái (egy részének) megtekintése után a Dorrigói Esőerdő Központot céloztuk meg. Már kicsit lógott az eső lába, de ez egy esőerdőben elég otthonosan hangzik. A képek viszont magukért beszélnek - buja zöld növényzet, liánok és vagy 4 lombkoronaszint (forrás: Bálint), vízesés, hidak - és piócák. Gyönyörű!!!

Az esőerdő után (ahol stílusosan esernyővel sétáltunk) jól visszamentünk Bellingenbe és sátrat vertünk a kempingben. Megvacsoráztunk, majd sörözni indultunk a kocsmába. Nagyon jó alkalmat választottunk, mert aznap este egy igényes banda (Coastal Soul) játszott nagyon élvezhető zenét, úgyhogy két sört is megittunk, míg őket hallgattuk. Aztán hazaballagtunk.

Miután nappali fényben is megnéztük Harringtont, és rácsodálkoztunk, hogy milyen rendben vannak tartva az utcai WC-k, játszóterek, barbecue-helyek, továbbmentünk Crowdy Headig. Itt megnéztük a világítótornyot és gyönyörködtünk a kilátásban. A mólón nyugodtan pecázó helyiekkel találkoztunk, és olyan közel merészkedtünk a lustán napozó pelikánokhoz, amennyire csak mertünk. (Következő nap, amikor egy pelikán majdnem elkunyerálta az kezünkből az ebédünket, rájöttem, hogy ennél közelebb is lehet menni.)

A parti séta után irány a Billabong vadaspark, ahol Ausztrália vadállatait láthatjuk egészen közelről, etethetjük a wallabykat és simogathatunk koalát. Nagyon jó! (A wallabyk a kb. 30 Macropoda-faj egyike, mondhatni a kisebb méretű kengurukat hívják így. Pontosabb taxonómia minket nem érdekelt.) Szerettük a kengurukat, elolvadtunk a koalától, de szerelembe mégis a wombattal estünk, mert aranyos, bumfordi, szelíd és egész nap alszik. Igazi rokonlélek.

A koalák után Port Macquarie-ban megnéztük a világ egyetlen koalakórházát. Mit ne mondjak, nem egy magyar kórház megirigyelhetné a felszereltségüket...

A porti mólón tett séta után lelkifurdalás nélkül tömtük be ebédünket az éhenkórász pelikán szeme láttára, majd tovább indultunk Bellingenbe. Sokáig csendben autóztunk, majd hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsoltuk a rádiót. A hegyek közt egyetlen adót találtunk, amelyen gyanús zene szólt. Megkockáztattuk, hogy cigányzenét hallunk, majd amikor felcsendült a Rétest ettem, megégette a számat, akkor kitört belőlünk a röhögés. Ha mi ezt a klubban elmeséljük!

Hogy minél többet lássak Ausztráliából, Bálint nem a főúton akart vinni minket, hanem a hegyek között. Sötétedett már, mire a Bellingenbe vezető útra ráfordultunk. Néhány kilométer után a burkolat eltűnt az útról, és engem baljós érzés fogott el. És lőn - az elmúlt napok esőzései elmosták az utat, így fordulhattunk vissza, vagy 40 km kitérőt téve, mire megérkeztünk. Hála Istennek a backpackers szállóban volt egy szabad szoba, amit örömmel azonnal elfoglaltunk, mert késő volt, hideg és esett. Gyors vacsora, rövid séta, forró zuhany, nagy alvás. Bellingenben jó.

Naakkorszépensorban igyekszem összeszedni, mi is fér bele 6 napba.

Szerda. Ha a szerda, akkor utazáááááás!!! Útra kelünk, megyünk az őszbe. Nyugodt reggeli a balinéz harcos(?) mellett a decken, mandulás croissant és jázmintea. Majd a város közepén életünkben először autót bérelünk. Kicsit szorongva, hogy meg kell-e számolnunk a karcolásokat, és nem rohad-e majd le a semmi közepén, de hat nappal később már tudni fogjuk, hogy nem, ez nem az az ország. Kb. 10 perc alatt behajigáljuk a cuccokat, és nekivágunk északnak! Már azelőtt eltévedünk, hogy kijutottunk volna a városból, így vagy 2 órát vesztünk, de nem baj. A Pacific Highway elég nagy ahhoz, hogy előbb-utóbb megtaláljuk, és meg sem állunk addig, amíg meg nem éhezünk. Egy nevét-se-láttuk településen vacsorázunk, majd továbbautózunk Harringtonig. Csöndes, kihalt halászfalu, este 8-ig nyitva tartó nagyáruházzal, kb. 200 fős gyönyörű templommal, bowling klubbal és táncórákkal és rengeteg szabad szálláshellyel. Zavarba ejtő, mennyire más léptékűek itt a falvak. Mivel ránk sötétedett, itt alszunk. 

Nos, a múlt hét a vegetarianizmus hete volt szerte a világban, így ennek örömére a "közeli" hetednapi adventista gyülekezet (az összefüggéshez nem vagyok elég tájékozott) vegetáriánus szakácsbemutatót szervezett. Mivel már régen mozdultunk ki valami programra Bálinttal, így hát gondoltuk, elmegyünk, legalább kipipálhatjuk a vacsorát.

Nagyon kedvesen fogadtak a szervezők, akiknek létszáma (kb. 10 fő) meghaladta a vendégekét, de ez csak tetszett nekünk, mert annál több kaja marad a végén! Haha! Az egész délután háromkor kezdődött, és 5 gyors receptet készített el élőben a két séf, mindezt röpke 3 óra alatt. (Eredetileg ötkor akartak végezni, csak az egyikőjük kissé szájmenéses volt.) Közben kisorsoltak 3 könyvet a Kína tanulmányról, amely az étkezés és az egészség kapcsolatát elemzi, többek közt azt is, hogy a vegetáriánusok nem híznak el olyan könnyen. Gyorsan gondolkodóba estem, mert a jelenlévők között a dagi, dagibb és legdagibb emberek mind vegák voltak. Már épp megfordult a fejemben, hogy Bálintot is gyorsan vegetáriánus étrendre fogom, hátha nekiáll hízni, és Juli is meg lesz elégedve velem, de amíg szálltak az illatok - pontosabban a pirított hagyma illata, mert a szakácsok fűszert alig használtak -, és várva vártuk, hogy elkészüljön a kesudiós kenyér, a mentás tofu vagy a vega-Stroganoff, édes kis alacsony testtömegindexű férjem a fülembe súgta: Éhes vagyok. Ha hazaértünk, megsütöm a kolbászokat.

 A szerzők megjegyzése: Mielőtt bárki is sértve érezné magát, gyorsan leszögezzük, hogy elismerjük a vegetáriánus étkezés és életmód előnyeit. Meg azt is leszögezzük, hogy nagyon szeretjük a mustáros vesepecsenyét, a májas hurkát, a tatár beefsteaket, a paprikás kolbászt, a tejfölös csirkét, a rántott csirkemellett, a vörösboros őzpörköltet. Többek között.

"Vegyünk egy avokádót és trutyizzuk össze némi fokhagymával, citromlével, sóval, borssal, pont." (kedvenc gasztro-íróink receptje)

Egy avokádó kb. 2 főre elég, úgyhogy ha a családnak készül, akkor érdemes rögtön kettő-háromból készíteni (kivéve tesztüzemmódban, mivel otthon nem túl olcsó). A másik kardinális szempont, hogy érett legyen az az avokádó! (Sopronban szerencsére ezt leárazzák, mert barna és már megpuhult. :)) Arra is figyeljünk, hogy a megvágott zöldség hamar bebarnul. Szóval 1 avokádóhoz Bálint - Márti receptje alapján - javasol 2 gerezd áttört fokhagymát, egy fél kis fej reszelt hagymát, 2 evőkanál citromlét, sok majonézt és sót-borsot ízlés szerint. Természetesen minden mennyiség adaptálható, Bálintnak fogalma sincs róluk, csak én akartam valami támpontot adni.

Az avokádó magját legügyesebben úgy lehet kiszedni, ha a zöldséget félbevágjuk, egyik felét leemeljük, a nagy gombóc magba belevágjuk a kés élét (a mentők száma 104), majd egy félfordulattal kimozdítjuk és kiemeljük. Ezután a húsát kikanalazzuk és villával összetörjük. Hozzáadjuk a fokhagymát, hagymát, citromlét, sózzuk-borsozzuk, és sok majonézzel krémesre keverjük. Kismókusok kukoricachipsszel eszegetik, nagymókusok pirítósra is kenhetik. Enjoy!

A klímaváltozásban az a jó, hogy mindenütt és mindenhol ugyanaz az idő fogad: esik. Igaz, nem egyfolytában, de nem telik el nap anélkül, hogy egyszer-kétszer neki ne keseredne úgy igazán. Egész otthonos. :)

Bálint munkájában  az a jó, hogy órabérben dolgozik és nem teljesítménybérben, mert az elmúlt napokban pl. falat építettek és betonoztak, s amit építettek estére, az leomlott reggelre. Vagy már délután. Jó, jó, kicsit túlzok.

A boltban - többek közt - az a jó, hogy van tejföl, és esténként tudunk tejfölös tésztát főzni. (Gasztronómusok, sicc!) Vacsora közben filmet nézünk, és ez is nagyon otthonos.

A bélyegekben az a jó, hogy van egy belföldre, meg van egy külföldre. Semmi fakszni.

A baloldalas közlekedésben az a jó, hogy mivel össze vagy zavarodva, ezért inkább ötször is körülnézel minden irányban.

A tömegközlekedésben az a jó, hogy távolság-arányosan kell fizetni a jegyért (miközben a legnagyobb távolság is annyiba kerül, mint egy budapesti vonaljegy), és mindig lehet menetiránnyal szemben ülni. A buszokon szinte csak előre néző ülések vannak, a "HÉV-metrón" (CityRail) pedig át lehet billenteni a háttámlát. Így az ember nem hányja le a szomszédját, és időben felismeri a környéket, ahová indult. Csúcsidőben sincs nagy tömeg, mert a buszokon max. 15 ember utazhat állva, a HÉV-metró pedig kétszintes, rengeteg üléssel.

A meredek utcákban az a jó, hogy edzi a szívedet.

A kukákban az a jó, hogy minden háznak van saját szelektív kukája, amit eleve szelektív-kukásautó ürít. (A kukásautó kivételesen - de teljesen logikusan - balkormányos, hogy jobban tudjon manőverezni az út szélén.)

A könyvtárakban (igaz, nem mindegyikben) az a jó, hogy ingyér' be lehet iratkozni, elég egy igazolványt felmutatni (bármilyet). A "kerületi" könyvtárból pl. egyszerre 20 könyvet kölcsönözhetsz (én visszafogottan csak 10-et hoztam első nap).

A bottle shopban (kb. szeszbolt) az a jó, hogy - mivel más élelmiszerboltokban nem árulnak szeszes italt - itt mindent (sörborpálinka) megtalálsz egy helyen, az eladó pedig figyelmesen külön-külön papírzacskóba csomagolja nektek a két üveg sört, hogy megihassátok hazafelé az úton. (Itt is tilos közterületen alkoholizálni. Viszont nincs zéró-tolerancia.)

A sörösüvegekben az a jó, hogy csavaros kupakjuk van, ezért bárhol, bármikor ki tudod nyitni - és vissza is tudod zárni őket!

A kakadukban az a jó, hogy ... szépek. A magpie-okban is biztos van valami jó.

Hogy vannak rossz dolgok is? Minket juszt se érdekel!

Mivel ideát ezen a hétvégén állítják át az órákat nyári :) időszámításra, ezért számoljatok vele, hogy ezentúl nem +8, hanem +9 órával járunk előttetek!

(Egészen október 31-ig, amikor is ti otthon átálltok téli időszámításra, és akkor már +10 óra lesz az eltérés. Azt hiszem, jól számoltam, és nem hozok szégyent mérnök szüleimre. Az egyszerűség kedvéért a pontos idő Sydneyben: LINK.)

Találtam munkát. Van itt oz-ban egy weblap, ahol az ember meghirdethet állásokat, de akár egy-két napos alkalmi munkát is. Találtam egy pasit, aki egy napra landscaper (~kertépítő) mellé keresett segédmunkást másnapra. Mivel a hirdetés feladása után 23 perccel jelentkeztem, én voltam a befutó :). Másnap reggel megjelentem és nekiálltam lapátolni. Voltak kisebb problémák a szerszámok angol nevével, de végül sikerült áthidalni a hiányosságokat. (Warwick, a főnök azt mondta: "Végülis jobban beszélsz angolul, mint én magyarul!") Miután kiástuk, hordtunk rá termőföldet és gyeptégláztunk. Kemény munka volt... hosszú ebédszünet, hideg sör, csevegés a főnökkel... A tíz órás munkáért végül 220 dollárt (~44 000.- Ft) kaptam. Hogy legyen mihez viszonyítani: a víz, villany, gáz, benzin olcsóbb, mint otthon. Az étkezés kb. duplája. A tartós használati cikkek hasonló áron vannak, vagy kicsit drágábbak. Ehhez képest 2,5 nap alatt  (a hétvégén) többet kerestem, mint a doktori ösztöndíj egy hónapra. Elgondolkodtató...

Mindenesetre azóta is dolgozom..

Ma reggel Mártiék szépet akartak mutatni nekünk, és elvittek piknikezni. Nem, nem ki a városból, hanem be a közepébe. A tengerparton üldögéltünk, gyönyörködtünk a jó időben és Sydney két emblematikus építményében, az Operaházban és a Harbour Bridge-ben (=Kikötő-híd). [A Jørn Utzon tervezte Operaház elkészülte nem egyértelmű sikertörténet - az építkezés körül komoly gazdasági és szakmai viták folytak, míg kb. 10 év után Utzon kiszállt, távozott Ausztráliából és sosem látta "készen" az Operát, amelynek belső terében a mai napig túlteng a puszta betonfelület.]

A piknik után hazafelé benéztünk két garage sale-re: az emberek megunt holmijukat bolhapiaci áron a kertben/garázsban árulják 1-2 napig. Gyönyörű alpakka tálcákat, szódásüvegeket, porceláncsészéket lehet venni 1-2 dollárért, amelyek nagy bánatomra valószínűleg nem élnék túl a Sydney-Budapest repülőutat. Persze így még gazdaságosabb garage sale-re járni.

Este Lacival hármasban maradtunk, és elvitt minket kocsmába (természetesen a magyar viszonylatban már megkülönböztető módon pub-nak nevezett vendéglátóipari egységről van szó), ahol jó áron jó adag steaket lehet kapni egy pohár csapolt sörrel, miközben az ember rugbyt vagy golfot néz. (Egyiket sem érdemes.)

Hála Istennek hétfőn még szép idő volt, ezért tudtunk sétálni a városban, de kedden nekikeseredett és csak esett, esett, esett, mint otthon. Szerda délután biztatóbb volt az ég, úgyhogy elindultunk megkeresni egy ládát, mert Bálint szerint itt volt nem messze. Két óráig gyalogoltunk. Oda. Közben ránkalkonyodott, úgyhogy Laci jött el értünk kocsival. A csütörtököt megint túlnyomórészt a házban töltöttük, de nem bántuk annyira az esőt, mert Bálintnak vasárnapig el kellett készülnie egy prezentációval, és így legalább nem volt választása, hogy mit csináljon helyette. Este viszont mi főztünk. Fő attrakcióm, a kukoricaleves ízlett ugyan, de nem lett a család kedvence. A Bálint készítette túrógombóc viszont elsöprő sikert aratott! Szeretem, ha az emberek tudnak egyszerű dolgoknak is örülni.

Ma a napot a Cityben, a szoros értelemben vett Sydneyben töltöttük. (A nagy-nagy város - Budapesthez hasonlóan - városrészekből áll, ellenben itt Sydney nem kebelezte be ezeket, hanem "megmaradt" a mostani belvárosnak. A címekben továbbra is élnek a városrészek, mintha az én címem Madách u., Erzsébetváros lenne.)

A nap fő állomásai: Queen Victoria Building - Sydney Opera House - Royal Botanic Garden. És ez még mind semmi, párszor még megyünk a Citybe ... :)

KÉPEK itt, részletek meg ott, ahol a képek.

A passzív házaktól egy régi, bizonnyal rosszul szigetelt és angolosan fényszegény házba mentünk, Eryldane-be. Itt egy olyan ruhabemutatót néztünk végig, amelynek darabjait a 20-astól a 70-es évekig válogatták. A hangulatot egy igen tehetséges suhanc alapozta meg - és tartotta fenn - a kérdéses időszakhoz illő sanzonokkal, oldie-kkal. Ízelítőül: Me and Mrs Jones.

A ruhabemutató után a házat és a kertet is megnéztük. Odabent az ikebana, idekint a százféle kamélia bűvöli el a látogatót.

KÉPEK

Ideát minden évben van egy nap, amikor lelkes zöldlelkű emberek betolulhatnak egyéb lelkes zöldlelkű emberek otthonaiba, és megcsodálhatják a környezettudatosság jegyében megépített házaikat, fűtési rendszereiket, hulladékhasznosításukat, esővízgyűjtőiket. A rendezvény honlapja itt - jellemző, hogy már most szervezik a 2011-es alkalmat.

Nehézségeink vannak a szerkesztővel és az internettel (bár ez még nem mentség a tíznapos némaságra), de most újra nekiesünk a blognak. Az elérhető képekre most csak ömlesztve utalok, majd később kigondolunk valamit. Lehet, hogy elköltözünk ...

Hála Istennek Sydneyben általában nyugodtabbak az emberek, köztük az autósok is. Bár könnyen lehet, hogy hasznát vennénk az L (=learner, tanuló) matrica mellett egy E (=vigyázz, európai!) matricának is. Szerencsére sok a körforgalom, ami jelentősen leegyszerűsíti a forgalmi helyzeteket, és minden - értsd: MINDEN - ki van írva táblákon, úgyhogy nem kell ikonokat és KRESZ-szabályokat memorizálni. Amíg nem kell jobbra fordulni, minden tök egyszerű, csak lassan meg kellene szokni, hogy kereszteződésben először jobbra nézünk, és hogy a jobb kezemnél csak az ablak lehúzója van.    

 KÉPEK

Reggelente iszonyú zajosak, és nem mondhatnám, hogy szép hangjuk van. De a kakaduknak szép a tolluk, a kukabarák pedig olyanok, mint egy kócos kisgyerek.

KÉPEK 

Pénteken Mártinak gyakorta szabadnapja van, és ma úgy gondolta, mi vagyunk a legjobb dolog, amit csinálhat pihenés helyett. Így tehát ma a designer útmutatásával jártuk végig Sydney legszebb részeit (többek közt Watson's Bayt és Camp Cove-ot), valamint építészeti különlegességeit. Ebédre "klasszikus" fish&chipset ettünk.

KÉPEK

Csütörtökön Lacit a munkája Newcastle-be szólította, és mi kihasználva az alkalmat az utazásra elkísértük őt. Reggelire juharszirupos palacsintát ettünk a McDonald'sban, ebédre pedig sate ayamot (kb. földimogyoró-szósszal tálalt csirkefalatokat) egy balinéz vendéglőben. Eltöltöttünk egy órát a reptéren, míg Laci elintézte a feladatát, a nap többi részében pedig a tengerparton sétáltunk. Nobbys Head, ahol a világítótorony áll, valaha önálló sziget volt - a szárazfölddel összekötő földnyelvet a XIX. században építették a helyiek. Hazafelé még megálltunk Gosfordban, ahol Laci megszerelt egy gépet, míg mi esszenciális élelmiszereket vásároltunk a közértben: mangólevet, mogyoróvajat, ecetes chipset és természetesen a hamisítatlan ausztrál Tim Tamet.

KÉPEK

Az utcánk végében kezdődik a Sydneyben található számtalan "turista"ösvény egyike, amelyek nemzeti parkokon és természetvédelmi területeken vezetnek át, végig a vízpart mellett, illetve keresztül-kasul az erdőn. A második napon itt indultunk el, és én igyekeztem gyűjteményt készíteni az utamba kerülő ismeretlen virágokról. A cél az volt, hogy mindegyiknek utána tudjak nézni a neten vagy valami határozóban, de ez egyelőre még nem történt meg. Idővel majd pótolom a képaláírásokat.

A ház, ahol élünk, egy 3 szintes kertesház a Cukorsüveg utcában (Sugarloaf Crescent), telis-tele ablakokkal, fénnyel, madárzsivajjal. Az élet nagy része a bejárati szinten lévő ebédlő-konyhában zajlik, esténként az alsóbb szinten lévő nappali-TV-szobában nézzük a falusi angol körorvos kalandjait, a Doc Martin című sorozatot. A mi birodalmunk még lejjebb van, egy nagyon világos, erdei hangulatú, balinéz bútorokkal berendezett szobában, amelyhez egy kis fürdő és konyha is tartozik. A szobából egy nagy teraszra lehet jutni, innen pedig a "kertbe", ami sokkal inkább hasonlít dzsungelre. Eddig még nem is vágtunk neki ... 

KÉPEK

Ausztráliában szeptember első vasárnapján van Apák napja. Ezt itt legalább annyira komolyan ünneplik, mint nálunk az Anyák napját. Mi örülünk, hogy a világ az apáknak is szentel egy ünnepet, és Apák napján őszinte szeretettel köszöntjük Pisti aput és Géza aput!

 Minden férfi lehet apa. De Apu csak olyan, aki különleges.