No, hát ahogy mondottam volt, Bellingen gyönyörű. Ezért is történt, hogy másnap nem álltunk odébb, hanem bevettük magunkat a városba. A svájci pékségben vásárolt reggeli elfogyasztása közben (a képen az a fura pöttyös az maracujás süti) néztük, ahogy a helyi tanerő a stabil oldalfekvést oktatja lelkesen, és hogy ne koszolja össze a rosszul skartoló önkéntes ruháját, áttereli a csoportot a fűről a betonra. Majd mivel útba esett jövet-menet a mentőállomás, szóba elegyedtünk Jasonnel, a szolgálatban lévő mentőtiszttel, akit láthatólag nagyon boldoggá tett, hogy a munkájáról faggatják. Tőle megtudtuk, hogy a betegeket a bellingeni kórházba viszik - na igen, a 2600 lakoshoz dukál a kórház -, így azt is megnéztük. Jobb, mint a koalakórház (36 ágyas akut osztály , 24 órás sürgősségi, röntgen, szülőszoba, gyermekrészleg, fizioterápia), úgyhogy a kiskunhalasiaknak ezt már el sem meséljük. Végigmentünk a főutcán, betértünk a nagyÁba, meg valami hippiboltba, ahol indiai füstölőtől ír tündéreken át a műanyag buddháig mindent lehetett kapni. Pl.  sárga csíkos nadrágot (ezt Manó kapta) meg szép zöld ruhát is (ezt én kaptam).

Bellingen csodái (egy részének) megtekintése után a Dorrigói Esőerdő Központot céloztuk meg. Már kicsit lógott az eső lába, de ez egy esőerdőben elég otthonosan hangzik. A képek viszont magukért beszélnek - buja zöld növényzet, liánok és vagy 4 lombkoronaszint (forrás: Bálint), vízesés, hidak - és piócák. Gyönyörű!!!

Az esőerdő után (ahol stílusosan esernyővel sétáltunk) jól visszamentünk Bellingenbe és sátrat vertünk a kempingben. Megvacsoráztunk, majd sörözni indultunk a kocsmába. Nagyon jó alkalmat választottunk, mert aznap este egy igényes banda (Coastal Soul) játszott nagyon élvezhető zenét, úgyhogy két sört is megittunk, míg őket hallgattuk. Aztán hazaballagtunk.